Robin O'Wrightly - Tripiconi sztori 1. Az amulett rejtélye (ebook)

Részlet a könyvből:

Rohant előre az erdőben, nem tudta megállapítani, hogy a sötétség éjszakába vagy hajnalba fordul, de az összes tagja sajgott, viszont érezte, hogy menekülnie kell, minden porcikája vitte előre. A fák közötti aljnövényzet és az alacsony ágak meghajolva recsegtek-ropogtak, amerre futott, és ahol néha a terepszint változása miatt megcsúszott, surrogott egyet az avar. Hallotta a saját lihegését és a szívverését a fülében, érezte a levelek éles széleit az arcán. „Csak jussak ki innen” – tartotta magában a lelket ezzel a gondolattal, de a következő pillanatban elhasalt valamiben, érzett a nyakán egy rándulást, és minden ereje elhagyta. Szemei kék fénnyel felvillantak, majd kihunytak, még sóhajtott egy utolsót, behunyta szemeit és nem mozdult többet. Érezte, amint egy ismeretlen lény nagy zörgéssel megérkezett mögé, és mellé lépett egy láb, majd egy kéz ugyanabban a pillanatban az ő karjához kapott. Résnyire nyitotta szemeit, és látta a fekete csizmás alakot, amint kezébe vette az ő lassan fényét vesztő amulettjét. Hosszan nézegette, aztán egy jól irányzott mozdulattal eldobta valamerre az erdőbe, azzal eltűnt a sűrűben, hogy többé sose lássák egymást… „Itt a vége, meg fogok halni” – ez járt az eszében, mielőtt… Felriadt álmából, és gyorsan körülnézett a környezetében: ugyanott feküdt a kórteremben, csak most sötét vette körül. „Földi Isten” – újra felidézte az álmot –, „megint nem tudom, hogy este van vagy hajnal…” A nyakához kapott és lenézett: ott volt az amulett és a megszokott kékjével őrző fényt adott. Gond nélkül simult a tenyerébe a hűvös kő. „Minden rendben” – nyugodott meg –, „csak álom volt, csak egy rossz álom…” Nemcsak ez az ijedt fiatal nem aludt azon az éjjelen Minorisville-ben; a palota kishercegi lakosztályzónájában a Ponti gyerekek is virrasztottak a takaró alatt. – Matteo! – suttogta Daniella. – Igen? – jött a fáradt válasz a szomszédos ágyról. – Te sem tudsz aludni? – Szerinted? Nem volt kedve beszélgetni a húgával, olyan jól belemerült az álmatlan gondolataiba. – Én rosszat álmodtam… Te is? – nyaggatta a lány, hogy szóval tartsa. Rettegett, hogy beáll a csönd és megint egyedül marad a félelmeivel. – A valóság még rosszabb. Inkább aludj… – próbálta leszerelni bátyja, de sikertelenül. – Ne már! Olyan félelmeteseket mondtak Anyuék… Mi van, ha a fiú miatt háború lesz? – És mi van, ha nem lesz háború?! – szisszent fel Matteo. – Jaj, aludj már, Danna! – Te sem aludtál, megjegyzem, szóval te is félsz – hergelte a kishercegnő. – Nem félek. – Rosszul hazudsz…! – Nem hazudok! Dugulj már el, és hagyj aludni! – fordult dühödten a hang felé a fiú. – De hisz ne-em aludtá-á-ál… – cikizte dudorászva a kislány. Matteo mérgesen felmordult, de végül megadta magát.