Kategóriák
Termék részletek


Abby Winter - Treasure-Érezni akarlak (ebook)

Abby Winter - Treasure-Érezni akarlak (ebook)
1 790 Ft

Műfaj:

romantikus, erotikus regény

Kiadás:

2019, NewLine Kiadó

Adatok:

ePub, 394 oldal, ISBN 978-615-5956-07-2

mobi, 394 oldal, ISBN 978-615-5956-08-9

Ajánlás:

18 éven felülieknek

Abby Winter további könyvei

  • Fülszöveg:

    Ann egy átlagos nő, átlagos élettel. Unalmas mindennapjaiból barátnője szakítja ki egy meglepetés szülinapi koncertre, Londonba. Egy rég dédelgetett vágya válik valóra, mikor kiderül, hogy kedvenc zenekarát láthatja élőben, de arra, ami ott történik, legmerészebb álmában sem gondolt.

    Brad a világ egyik leghíresebb zenekarának frontembere. Több éve a rivaldafényben éli mindennapjait, amiből kezd elege lenni. Nem csak a maga gondjával kell megküzdenie, de zenekara, a Treasure sincs a helyzet magaslatán. Meddig tudnak a csúcson maradni, ha kicsúszik a kezéből az irányítás?

    Aztán egy váratlan találkozás úgy tűnik, mindent megváltoztat, és Brad úgy érzi, végre révbe ért.

    De vajon elég erősek az érzései, vagy csak egy múló fellángolás a részéről?

    Ann elbír a sztársággal járó kellemetlenségekkel?

    Küzdelmes úton kell végigmenniük, ha együtt szeretnének lenni. Vajon képesek legyőzni az ellenségeiket?

     

    „Érezni akarlak, érezni mindig.”

  • Részlet a könyvből:

    Brad

    Egy újabb fasza nap a paradicsomban. Egykedvűen dőltem hátra a székemben, miközben a hangulat körülöttem már a tetőfokára hágott. London egyik legfelkapottabb bárjában ültünk a fiúkkal. Ugyan a koncert csak holnap lesz, de ők ragaszkodtak hozzá, hogy jöjjünk át korábban és rúgjunk ki a hámból. Igaz, ami igaz, elég húzós volt az utóbbi pár hét, így mindenkinek szüksége volt egy kis kikapcsolódásra. A baj csak az volt, hogy nekem most sincs kedvem ehhez, ugyanúgy, ahogy az utóbbi időben sohasem. Nem tudom megmondani, mi változott, egyszerűen csak nem dobnak fel ezek a „Szedjünk fel egy nőt és keféljük halálra magunkat” hozzáállás. Valami másra vágyom, csak azt nem tudom igazán megfogalmazni, mire.

    - Haver! Ébresztő – lökte meg a karomat Scott.

    - Baszki – kaptam el a korsót. A benne lévő sör fele a pulton, másik fele az ölemben landolt. Már egyikünk sem volt szomjas, de amíg én inkább befordultam a bennem lévő piától, Scott és a többiek vidáman vigyorogtak körülöttem.

    - Bocsi – vihogott. – Idd meg, aztán indulunk tovább – adta ki akadozó nyelvvel a parancsot.

    - Nekem elég volt mára! – Kiittam az utolsó kortyot és próbáltam felállni. Nem ment olyan könnyen, mint ahogy azt gondoltam. Mielőtt leestem volna a bárszékről, Mike ugrott mellém.

    - Jól vagy, haver? – röhögve kapta el a könyökömet megóvva a pofára eséstől.

    - Persze, persze – morogtam az orrom elé.

    - Induljunk! – Kifizette a számlát és mindannyian elindultunk kifelé. A bár előtt már várt minket a limuzin, amit Mike bérelt erre az alkalomra. Egy újabb fölösleges szarság, ami a sztársággal jár. Duzzogva szálltam be, és hallgattam, merre indulunk. Abban biztos voltam, hogy megint nem úszom meg a londoni klubok világát. Míg ők egyezkedtek, én zsibbadtan bámultam kifelé az ablakon. Mivel tudtam, hogy innen nincs menekvés, úgy döntöttem, iszok valami erősebbet. Isten áldja a minibár feltalálóját.

    - Adj egy felest! – morogtam rá Danre, az együttes másik gitárosára. Tanácstalanul nézett Mike-ra. Ő volt a vezérünk, ha lehet ezt mondani. Szó mi szó, el tudott velünk szaladni a ló és ilyenkor Mike volt az, aki valahogy megpróbálta kordában tartani a dolgokat. Hát, mit mondjak, nem volt könnyű dolga, annyi szent.

    - Ne csináld már! Külön kérvényt is be kell nyújtanom? – piszkáltam, és vigyorogva néztem előbb rá majd Mike-ra. - Oh, a picsába! Akkor elintézem magamnak. – Mire átvergődtem volna a hűtőig, Dan kinyitotta és egy kis whiskeyt dobott felém.

    - Na végre! – úgy ittam ki a kis üveget, mintha egész este nem ittam volna semmit. Tudtam, hogy másnap istentelenül meg fogom bánni, de jelen pillanatban nem érdekelt. Arra vágytam, hogy elzsibbadjon az agyam, és ne kelljen semmivel se foglalkoznom. Hiába, kénytelen leszek bevallani, hogy kurvára elfáradtam. Ránéztem a többiekre. Mindegyik engem vizslatott.

    - Mi van?

    - Semmi – vágta rá Scott. – Csak érezd jól magad.

    - Jól vagyok – dőltem vissza az ülésbe. Tovább bámultam a város fényeit, hogy ne kelljen a legjobb barátaim szemébe nézni. Nem fűztem hozzá mást, nem volt rá szükség. Úgy ismertük egymást, mint a rossz pénzt. Pontosan tudták, hogy valami bánt, de tisztelték annyira a barátságunkat, hogy nem pofáztak bele az életembe. Épp elégszer tették már meg az utóbbi hetekben. Folyton zrikáltak, hogy kerítsem elő a golyóimat, és szedjem össze magamat. Nem voltam rá képes. Imádtam a zenét, imádtam a csapatot is, de egyszerűen világvége hangulatom volt. Az okát nem tudtam megfogalmazni, egyszerűen csak szerettem volna egy kicsit háttérbe húzódni. Erre igen kevés esélyem volt, mivel a turnénk közepén tartottunk. Holnap London, aztán egy kis pihenő, majd irány Európa, aztán Amerika.

    - Igyál még egyet! Az minden gondodat megoldja – vágott hozzám egy újabb kis üveget vigyorogva Scott.

    - Scott!

    - Most mi van? Olyan búvalbaszott már hetek óta. Kell neki egy kis kikapcsolódás!

    - Vagy egy pszichológus – vágta rá Dan. Olyan gyilkos pillantásokkal válaszoltam, amire nem tudott mit mondani, csak a kezét tartotta maga elé.

    - Hagyjátok már – karolt át a haverom. – Nincs szüksége másra, csak egy jó kis puncira. – Rajtam és Mike–on kívül, mindenki vigyorgott. Épp tiltakoztam volna, hogy pont ebből van elegem, mikor a kocsi megállt egy nívós hely előtt. Nem is értettem, mi a francot keresünk mi itt. Egy exkluzív klub volt, hosszú, kígyózó sorral a bejáratnál. Még ki sem szállt mindegyikőnk, máris fülsüketítő sikításoktól volt hangos az utca. Előbb Scott, Dan, Kyle szállt ki, mi Mike–kal még váltottunk egy sokatmondó pillantást, aztán fintorogva magára hagytam. Már a bejáratnál voltunk, néhány biztonsági őr gyűrűjében, mikor utolért bennünket. Tudtam, hogy már csak napok kérdése, és rám zúdítja a hülyeségét. Talán ő ismer a legjobban mindenki közül. Ez nem is meglepő, hiszen az egész a mi ötletünk volt. Taknyos kölykök voltunk, mikor megbeszéltük, hogy karácsonyra mindketten gitárt kérünk a szüleinktől. Attól a pillanattól kezdve, mikor a nappalink közepén kibontottuk az ajándékunkat, minden eldőlt. Próbáltak kordába tartani bennünket az ősök, de amint átléptük a középiskola kapuit, nem volt megállás. Ez lett a hobbink, majd a szenvedélyünk. De igazából nem lennénk sehol, ha nincs Joe és az ő kincse, a Treasure. A helyi kocsma és tulajdonosa nélkül sehol nem lennénk.

    - Föld hívja Bradet! – Scott hátba verése zökkentett ki múltbeli kalandozásomból. Nyeltem egyet, hogy a gombócot eltüntessem a torkomból, és felé fordultam.

    - Mi van? – a pia már megtette hatását, így elég bunkón kérdeztem.

    - Meg ne harapj! Jézusom! – vigyorgott, de a kezét nem vette le a vállamról. – Nézd, mit szereztem neked! – Alig foglaltuk el a helyünket a nekünk fenntartott VIP szektorban, máris négy lány állt a rendelkezésünkre. Szó mi szó, csinosak voltak, de mind egyforma volt. Kellett nekik néhány perc csillogás és hírnév. Elfordultam. Arra sem voltam képes, hogy rájuk nézzek, pedig az egyik szöszi igen csábítóan kacsingatott.

    - Ma passzolok. Jó lesz Mike–nak. – Tudtam, hogy veszett fejsze nyele, hiszen Mike nem nagyon élt az ilyen helyzetekkel, de mivel ők négyen voltak, mi meg öten, pont jó volt.

    - Aha, hiszed! Már el is ment – lökte meg a vállam, és elém tolt egy pohár borostyán színű löttyöt. Nagy nehezen felemeltem a fejemet, körülnéztem és meglepetten vettem tudomásul, hogy a haverom megint itt hagyott bennünket. Észre sem vettem, mikor lépett le. Az előttem lévő pohár után nyúltam, és egy húzásra felhajtottam.

    - Tényleg engem akarsz, Cica? – kérdeztem akadozó nyelvvel a szőke ciklontól. Ő nem válaszolt, csak közelebb jött, lehajolt, a mellkasomra tette a kezét, majd az ölembe fészkelte magát.

    - Ez a beszéd, Brad – kiabáltak a többiek. Reagálni már nem tudtam, mert a szöszi ledugta a nyelvét a torkomon. Totál el voltam zsibbadva, így még ha akartam volna se tudtam volna tiltakozni. De most, hogy nem kell Mike vizslató tekintetét elviseltem, úgy döntöttem, nem is fogok ellenkezni.

    – Ez most komoly? – halványan érzékeltem Mike hangját. – A kurva életbe. – próbáltam kinyitni a szemem, de nem volt egyszerű mutatvány. Olyan érzésem volt, mintha az agyam ott akarna kitörni a helyéről. Hurrá másnaposság! Minden porcikám fájt, és olyan száraz volt a szám, hogy nem tudtam válaszolni. Jó pár percbe telt, mire végre hozzá szokott a szemem a szobába besütő napfényhez.

    – Rohadt élet! – mikor hozzászokott a szemem a világossághoz, akkor tűnt fel, hogy valaki rám van tapadva. Balra fordítottam a fejemet, és akkor vettem észre, hogy a tegnapi szőke az. Óvatosan felemeltem a fejem. – Baszki! – még a szobáig se jutottunk el. A lakosztályunk nappalijában voltunk kiterülve.

    – Jó reggelt! – bukkant fel mellettem egy másik nő feje.

    – Most verd ki a fejedből! – állapotomhoz képest rekord gyorsasággal kaptam el a kezét, ami már a farkam felé közelített.

    – Minden reggel ilyen durcás vagy?

    – Ezt sosem fogod megtudni, szivi! – Úgy ahogy voltam, teljesen meztelenül kászálódtam le a kanapéról, és léptem át a még mindig a földön nyújtózkodó fekete párducon. Mivel a lakosztályban mindegyikünknek külön hálója volt, és én nem ott aludtam, elvileg üresnek kellett volna lennie. De amint lenyomtam a kilincset, és benyitottam, rájöhettem, hogy rohadtul nem az.

    – Scottie! Cseszd meg! – Haverom minden szégyenérzet nélkül, hátulról dugott egy nőt.

    – Mindjárt végzünk – vigyorgott.

    A fejemet csóválva hagytam magukra és mentem az ő fürdőszobájába. Mikor beléptem, bezártam az ajtót. Nem akartam, hogy bármelyik nő utánam jöjjön. Így is eléggé rühelltem magam a tegnapiak miatt, pedig nem nagyon emlékszem semmire. Talán jobb is így. Beálltam a zuhany alá, és vettem egy jó hosszú és forró fürdőt. Mire egy szál törölközőben kimentem, már minden nő eltűnt, és a többiek a hatalmas konyhasziget körül falták a reggelijüket. Bementem a most már üres szobámba, belebújtam egy rövidgatyába meg egy pólóba és visszatértem a többiekhez, akik néma csöndben falatoztak. Szerintem ők már túl vannak a Mike–féle észosztáson, így vártam, mikor kapom én meg az adagomat. Kitettem az omlettből a tányéromra, bár a gyomrom erősen tiltakozott, tudtam, hogy ennem kell, mert kell az energia. Hamarosan össze kell cuccolnunk, és indulni a próbára, hangolásra a stadionba. Már vagy öt perce csatlakoztam a bandához, de senki nem szólt egy árva szót sem. Körbenéztem, de mindenki a reggelijével nézett farkasszemet. Mikor Mike–ra néztem, már tudtam, miért. Olyan gyilkos pillantásokkal méregetett, hogy kezdtem félni, de aztán nem tudtam szó nélkül hagyni.

    – Mi a fasz bajod van már megint? – csaptam le a villát az asztalra. A többiek felszisszentek, és továbbra is kussban maradtak.

    – Pont az! – morgott Mike. – Jól mondod! Megint – tette le ő is a szendvicsét. – Tele van a tököm veletek! Minden egyes alkalommal nekem kell eltakarítanom a szart utánatok – felugrott a székéből és végignézett rajtunk.

    – Ki kért meg rá?

    – Igen? Így állunk?

    – Azért mert neked nem áll fel a farkad a szép lányokra, nekünk még lehetnek jó napjaink. – ugrottam fel én is. Egymást méregettük az asztal fölött. A többiek készenlétben álltak, hátha verekedésre kerül a sor. Ősidők óta nem volt rá példa, de most nem lehetett kizárni. Én másnapos voltam, ő meg rohadt ideges.

    – Cseszd meg, Brad! Nem rólam van szó, te idióta – távolabb lépett és akkorát lökött a székén, hogy az asztalon lévő poharakból kilöttyent a kávé. – Mi a faszt mondasz majd, ha a sajtó ezen fog lovagolni? Hm? Áruld már el nekem! Nem volt még elég szar az életünkben? Te tudod a legjobban, hogy a hiénák egy pillanat alatt szétkapnak bennünket, és baszhatjuk az egészet, amit kemény munkával értünk el. – A mondandója végére már üvöltött. – Mindegy! Nektek úgyis hiába beszél az ember, csak a farkatok után mentek. – Úgy vágta be a hálója ajtaját, hogy mindannyian összerezzentünk.

    – Na, baszki – motyogott Scott.

    – Azért igaza van – sóhajtott Dan.

    – Jaj, el ne kezd te is! – mordultam rá.

    – Visszább kell vennünk, ha nem akarunk balhét – helyeselt Kyle is.

    – Édes istenem! – temettem az arcom a tenyerembe. Én is tudtam, amit ők, de igazság szerint ők sem hagytak ki sosem egyetlen egy felkínálkozó lehetőséget sem. Felemeltem a fejem és felhúzott szemöldökkel néztem őket.

    – Jó! Igen, mi sem vagyunk szentek – folytatta Kyle.

    – Pf!

    – De szeretem ezt a zenekart és benneteket is. Rohadtul nem akarom, hogy a meló rovására menjen, hogy nem tudunk csomót kötni a pöcsünkre. – Ő is felállt. – Nekem nincs más rajtatok kívül. Nem akarom megint elölről kezdeni. – A végén még a hangja is elcsuklott. – Szerintem nektek is megérné átgondolni – nagyot sóhajtott, majd magunkra hagyott bennünket. Mikor már csak hárman voltunk, vártam, hogy Scott elüti valami poénnal a helyzet komolyságát, de csak üres tekintettel bámulta a kávéscsészéjét. Innen tudtam, hogy nagyobb a baj, mint én gondoltam. Visszaültem a székemre. Őszintén szólva, igaza volt Mike–nak. Mindenben. Tényleg közelítettünk afelé, hogy átessünk a ló másik oldalára. Még emlékszem, mikor apámék garázsában megfogadtuk, hogy nem leszünk olyanok, mint a nagyok. Most, nem állunk túl messze tőle. Nem vetjük meg a piát, meg a nőket sem, és Scottie–ék a drogot sem. Még kordában bírják tartani a dolgot, mondjuk, ebben nagy szerepe lehet annak, hogy Mike–kal kikötöttük, hogy ha függővé válnak, röpülnek a bandából. Ránéztem a két itt maradt haveromra, és láttam, hogy komolyan gondolkodóba estek. Eltoltam a tányért magam elől, úgysem tudtam volna egy falatot sem lenyomni a torkomon. Felálltam.

    – Beszélned kéne vele – nézett rám riadtan Scott. Láttam rajta, hogy ő is ugyanúgy tudja, hogy ezt neki is köszönhetjük. Mentségére legyen mondva, piszkosul be volt szarva. Felsóhajtottam.

    – Tudom.

    – Sosem mondtuk ki, de mindenki tudta, hogy ha mi ketten nem vagyunk Mike–kal, akkor ez az egész nincs. Ha mi nem jövünk ki egymással és nem rendezzük a dolgainkat, akkor az alapjaiban rázza meg a banda működését. Minden további szótépés fölösleges volt. Egy szárnyaszegett veréb gyorsaságával indultam el a szobája felé. Nem igazán volt meg, mit fogok mondani neki. Az, hogy sajnálom, édes kevés lesz, ezzel tisztában voltam. Megtorpantam az ajtó előtt, vettem egy újabb mély levegőt és kopogás nélkül benyitottam. Mike a hatalmas ablak előtt állt, és nézte a már mozgó várost. Biztosan észrevette, hogy beléptem, de nem szólt semmit csak sóhajtott egyet. Beléptem, becsuktam az ajtót magam mögött, de nem léptem beljebb. Percekig némán állva próbáltam kitalálni, hol is kezdjem.

    – Sajnálom – suttogtam. Jobb nem jutott eszembe. Miután semmi reakció nem volt rá, folytattam. – Ne haragudj! Igazad van – tettem egy pár lépést felé, de ő még mindig nem mozdult, csak gúnyosan felnevetett. Megtorpantam. Tudom, hogy ez nem elég, és egy igazi gyökér voltam, de tőle nem szoktam meg ezt a stílust.

    – Mi a szar volt a reggelidben? – fordult végre felém. Az arca gúnyosabb már nem is lehetett volna. Rohadt nagy bajban voltam.

    – Amit beleraktál. – Azért nem fogtam vissza magam. Beszólásomra, mintha mosolyra rándult volna a szája. Épp csak egy pillanatra hagyta el magát. Mire én is elvigyorogtam volna magam, már rendezte is magát. Újabb néhány kínos perc következett. Azt várta, hogy mondjam, amiért jöttem. – Figyelj! Tudom, elszúrtuk. De hidd el, nekem sincs ínyemre.

    – Ezt erősen kétlem. Nem úgy tűnt, mintha nagyon tiltakoztál volna a két nő ellen. Tegnap sem, és máskor sem. – Igaza volt. Idegesen dörzsöltem meg a tarkómat.

    – Pedig kurvára unom már! – emeltem fel a hangomat. Feszülten kezdtem fel–alá járkálni a szobájában. – Én sem akarom már ezt, hidd el! – Még mindig csak a szőnyeghez intéztem a mondandómat. – Nyugalomra vágyom! Már nem vonzanak ezek a dolgok. Egy olyan lányt szeretnék magam mellett, akitől nem kapok idegbajt, mikor reggel kinyitom a szemem. Nem elzavarni akarom, hanem megölelni. – nem tudom, miért most jött ki ez belőlem, de nem tudtam visszafogni magam. Bocsánatot kérni jöttem, erre lelki szemetesládát csináltam belőle.

    – Hűha! Ez nem volt semmi – felnéztem rá, mert úgy hallottam, mintha mosolyogna.

    – El ne kezd! – mutattam rá.

    – Eszem ágában sincs – emelte maga elé mindkét kezét. – De kíváncsian várom a folytatást. – Baszki – vettem egy mély levegőt. – Ne haragudj! Tudom, hogy nem veszthetem el a fejem, mert az a többiekre is kihat.

    – Atya ég! Micsoda egó – zsörtölődött.

    – Megengeded, hogy befejezzem? – néztem rá mérgesen.

    – Persze, elnézést – mondta nagyon komolyan, majd az ágyához sétált és kényelembe helyezte magát.

    – Azzal is tisztában vagyok, hogy mi ketten vagyunk az alapja ennek az egésznek – felhúzta a szemöldökét. Mielőtt bele szólhatott volna, folytattam. – De elfáradtam – sóhajtottam, ahogy becsukta a száját. Látta, hogy őszinte voltam, és szerintem most először, belefagyott a szó. – Tisztában vagyok vele, hogy a lehető legrosszabbkor, de úgy érzem, ki vagyok égve. Már nem vonzanak a partik, a bulik és a könnyelmű nők. – Vártam, hogy megint megpróbál félbe szakítani, de semmi reakciót nem láttam az arcán a döbbeneten kívül. – Normális életre vágyom, már amennyire ez a zenekar mellett lehetséges, mert arról soha senki kedvéért nem mondanék le. – Elkaptam róla a tekintetem, mielőtt folytattam volna. Próbáltam magamban megfogalmazni, mit is mondjak. Közelebb léptem hozzá, és rá néztem. – Megígérem, hogy mától felhagyok az olyan szarságokkal, mint a tegnapi. Tudom, hogy marketing szempontjából fontos, hogy itt– ott megjelenjünk és megmutassuk magunkat, de viselkedni fogok. – Vártam, mit mondd, de percek el, mire válaszolt. Felkelt és megállt velem szembe.

    – Nem is miattad aggódtam igazán – csodálkozva néztem rá. – Igen, veled is bajom volt, de csak azért, mert tudom, hogy ez nem te vagy, és utáltam volna magam, ha nem mondom el, mit gondolok – bólintottam. – A nagyobb gond szerintem Scott–tal és Kyle–lal van. – Újabb bólintás következett. – Nem akarom, hogy homokba dugjuk a fejünket, mintha nem lenne probléma, és mikor tényleg gond lesz, már késő legyen.

    – Tudom, igazad van. De azért velük nem lesz ilyen könnyű erről beszélgetni.

    – Igen. Azt még ki kell találni, hogy vegyük rá őket, hogy legalább egy kicsit visszafogják magukat.

    – Főleg Scottie. – Én sem vagyok vak. Látom, hogy kezd kicsúszni a lába alól a talaj. Csak remélni tudom, hogy tudunk rá hatni, valahogy.

    – Igen. Leginkább ő lesz kemény dió. De bízom benne, ha látja rajtunk a változást, ő is kapcsol. – Igen, én ugyanígy gondoltam.

    – Reméljük a legjobbakat. – Mike felém lépett, már nyújtotta is a kezét.

    – Ugye most viccelsz? – néztem rá értetlenül – Szent a béke? – nyújtottam én is felé a kezemet. Pár másodpercig még húzta az agyamat.

    – Naná. E nélkül nem is tudnám csinálni, haver. – rövid ideig kezet fogtunk, de aztán a egy férfias hátba verésre magához rántott. – Gyere, menjünk! Nézzük meg ezeket a szerencsétleneket! Gondolom, már lerágták a körmüket.

    – Igen, valószínű. Látnod kellett volna az arcukat. – mosolyogtam most már felszabadultan – Komolyan be voltak tojva.

    – Azt elhiszem. – Egymás vállát átkarolva, hangosan röhögve léptünk ki a nappaliba. Alig értünk ki, már is nyíltak sorban az ajtók. A srácok végtelen lassúsággal nyitották a saját ajtajukat, mintha valamitől félniük kellene.

    – Mi van már? Mire vártok? – kérdezte vigyorogva Mike.

    – Talán valami jelre. Esetleg tapsra. Hogy biztosak legyünk benne, hogy fegyverszünet van. – sunnyogott elő Dan.

    – Nem kell aggódni. Minden rendben – veregette hátba Mike.

    – Ennek igazán örülök. – Tovább nem is lovagolt a témán, ment és szedte a cuccait. Kyle és Scott nem volt ilyen magabiztos. Nem lépték át a küszöböt, csak onnan néztek hol ránk, hol egymásra. Igazán jól ismerték már Mike–ot. Várták, hátha kapnak még a fejükre. Bár az is lehet, hogy érezték, hogy nekik is köszönhető a kialakult helyzet.

    – Nyugodtan jöhettek. Tényleg nincs gond. – Akkorát sóhajtottak, mintha mázsás súlyoktól szabadultak volna meg. Valószínűleg így is volt.

    – Király – léptek mellénk, majd a konyhába indultunk.

    – Kösz – suttogta Scott a fülembe.

    – Van mit – néztem a szemébe, hogy tudja, komolyan gondolom, amit mondtam. Beleegyezően bólintott.

    Szerencsére hamar túljutottunk a nehezén, és már jókedvűen, újra egymás vérét szívva kezdtük meg a pakolást.

    – Brad, haver! Itt vagy? – kiabált be Kyle a szobámba.

    – Itt vagyok. – léptem ki a fürdőből, kezemben mindenféle hülyeséggel.

    – Roy telefonált. Gary és a bandája már ott vannak. Kérte, hogy siessünk, amennyire tudunk.

    – Gondolom, nem fogalmazott ilyen finoman – vigyorogtam. Ismertem már elég rég óta, hogy tudjam, ettől sokkal vulgárisabban adta elő magát.

    – Valóban – röhögött Kyle is.

    – Sejtettem.

    – Öt perc és készen vagyunk.

    – Vettem az adást. Addigra én is kész leszek. – Felhúzott szemöldökkel nézte a kuplerájt az ágyon. – Ne szólj semmit! Kész leszek.

    – Te tudod. – Azzal be is csukta maga mögött az ajtót.

    Mivel Roy nem bízta a véletlenre, kocsit küldött értünk, így fél óra múlva már a Wembley Stadionnál voltunk. Nem először jártunk itt, de mindig lenyűgözött ez az építmény. Ebben az új köntösében teljesen letaglózott. Az egyik kedvenc helyem lett. Mikor a sofőr megállt a nekünk fenntartott bejáratnál, már mindannyian mosolyogtunk. Kiszálltunk a feleslegesen nagy kocsiból, majd a bejárat felé indultunk. A fiúk már nagyon izgatottak voltak, így meg sem vártak minket, szinte szaladtak a próbára.

    – Minden rendben lesz – karolta át a vállam Scott. Fülig ért a szája. Bólintottam, és mertem remélni, hogy igaza lesz.

    A következő két óra pillanatok alatt eltelt. A szokásos nyüzsgésben alig vettem észre az idő múlását. Szerencsére a próba hibátlanul ment, és ráadásul kiűzte a fejemből a hülyeségeket. Ugyanúgy fel voltam spannolva, mint a fiúk. Még egy utolsót egyeztettünk, hogy minden a tuti legyen, majd elfoglaltuk a VIP részt. Nem volt különösebb kívánságunk, de nem is lehetett okunk panaszra. Minden megvolt, amire vágyhattunk, még sokkal több minden is. Elfoglaltam a kanapét, eldőltem rajta és elindítottam a kedvenc számaim listáját. Ez minden koncert előtt így ment, ezért a többiek már nem is akadtak fenn ezen a szokásomon. Ők mindig jókat sztorizgattak, poénkodtak, nekem viszont kellett egy kis magány. Mostanság egyre többször vágytam rá. Nem akartam arra gondolni, hogy a koncert után, megint el kell mennem egy bulira, ahol mosolyognom kell és előadni, hogy minden oké. Lehet, hogy most így volt, de az ördög nem alszik. Féltem, hogy ez még csak a kezdet, és épp a lejtő tetején állunk.

    – Brad! Ébredj! Fél óra és kezdünk. – Nem vettem észre, hogy kidőltem volna, de ezek szerint sikerült elaludnom, mert Mike már a fülesemet is kihúzta a fülemből, és úgy próbált felverni.

    – Rendben. – Mivel már csak egyedül voltam, gyorsan összeszedtem magam, és csatlakoztam a többiekhez a színpad mögött. Az előzenekar még tolta a slágereit. Nem ismertük őket olyan jól, de meg kellett hagyni, klassz zenét játszottak. Ráhangolódásnak pont jó volt. Mire befejezték az utolsó számot, már alig vártuk, hogy a színpadra léphessünk. Ez volt az, ami miatt nem adnám fel ezt sohasem. A szenvedély, amivel rajongtunk a zenéért, a zenekarért, és a rajongókért, hihetetlen büszkeséggel és örömmel töltött fel mindannyiunkat. Összecsaptuk a kezeinket, és épp mikor szólítottak, felléptünk a színpadra. Éreztem, hogy ez az este különleges lesz, de ekkor még én sem tudtam, hogy mennyire.

Webáruház készítés