Kategóriák
Termék részletek


Tanila Jensen - Viveca - A félelem árnyai (nyomtatott)

Tanila Jensen - Viveca - A félelem árnyai (nyomtatott)
3 290 Ft

Műfaj:

misztikus fantasy regény

Kiadás:

2019, NewLine Kiadó

Adatok:

325 oldal, ISBN: 978-615-5956-13-3

  • Fülszöveg:

    Sötét világot élnek Downtown városának lakói. A pokol kapujának megnyitásával elszabadul az évszázadok óta eltemetett gonosz. A harcot egyedül Philip, a pap; és Daniel, a katona veszi fel ellenük. Az éjféli misén aktívan részt vevő Viveca komoly érzelmeket táplál a pap iránt, aki különleges tetteivel felforgatja a démonok elleni küzdelmet, ami miatt Philip szembekerül az Egyházzal is. Fekete mágia általi rítusok negyedelik a lakosságot a Bázis védővonalán belül, és amikor a kérdések válaszokká alakulnak, más értelmet nyer a háború. Egy háború, ahol senki sem az, akinek mondja magát.

    Egy pap, egy lány, egy katona és egy tanár titokzatos kapcsolata egy pokoli történetben, ahol a múlt nagy hatással van mindannyiuk jelenlegi életére.

  • Az első fejezet a könyvből:

    A gyónás

    Az éj sötét volt, de a szél oly erővel süvített, hogy az ember a saját hangját sem hallotta meg. Az utca kietlen volt. Éjféltájt egy lélek se merészkedett ki a városban, hiszen mindenki tudta, hogy tilos.

    Tilos, mert holtakkal táncoló szellemek suttogása mozgatta a lámpák fényének világát oly hátborzongatóan, hogy az élők ereiben megfagyott a vér.

    Azok az emberek, akik bal kezükön ezüst alapon fekvő zöld színű csuklópántot viseltek, bátran járkáltak az est szürkületében, de a misén kívül nemigen mentek máshová.

    Csupán egyetlen ember merészkedett ki a templom falain kívülre. Hosszú bársonykabátját a szél lebegtette, ahogyan lépteit egyre gyorsabb ütemben szaporázta. Árnyékának sötétje messzire nyúlt hol előtte, hol mögötte, ahogyan lámpák sokasága mellett haladt el. Keze kabátja zsebének mélyén bújt meg, nyaka pedig gallérjába burkolva védekezett a hűvös elől.

    Egy sikátorhoz érve a szél erősen belekapott dús hajába, minek okán egyik kezével összébb húzta nyakán a kabátot. Még sietősebb léptekkel haladt célja felé, amikor maga mögött démoni sikolyt hallott.

    Nem foglalkozva a pokolból feltörő hangokkal haladt tovább. Lakkcipője kopogott a térkő szürke kockáin, kabátjának szárnyai a süvöltő széllel játszottak, míg végre elérte a helyet, ahová annyira sietett: a templomot.

    Az óriási város szívében hatalmasra épített katedrális ékeskedett. Gyönyörűen kidolgozott, ívelt mozaikablakán piciny fény szűrődött ki a városra. A hatalmas kapu kinyílt előtte.

    Éjfélt kongtak a harangok, egy ütemre lüktetett velük a férfi szíve. Sosem fogja megszokni a pokolból feltörő démonok sikolyát, mégis hű maradt az ő istenéhez, Istenhez, ki létezik.

    A katedrális harangjainak csendjében újabb sikoly hallatszott, ezúttal bentről, a szentély előtti kereszt felől,  hol egy árny nyúlt fölé.

    Philip az előcsarnokban állva kitárta kabátját, előrántotta félautomata, Desert Eagle típusú pisztolyát, melybe ezüst lövedéket töltött, majd a feszület köré kígyóként tekeredő, női alakot felvevő árnyra célozva lőtt.

    A golyó repült, s végül célba talált így, ötven méter távolságból is. A hangra megremegtek a mozaikablakok, s a szorosan egymást ölelő padok sora is megborzongott attól a sikolytól, melyet az árny utoljára kiadott, mielőtt visszaszállt a pokol mélyére.

    Philip elhúzva száját a pisztoly csövéből áradó piciny füst fölé fújt, kivillantva ezzel papi gallérját, majd elégedetten megdicsérte magát.

    – Tudtam, hogy ez még Danieltől ma jól jöhet – lépett a gyászoltárra helyezett kétszáz égő gyertyához, és a hármat, amelyeknek már nem lobogott lángja, újragyújtotta.

    Újabb hangok törték meg a templom éjjelének csendjét.

    Kibiztosította a fegyvert, hogy ha kell, újra lőhessen. A hangok a baloldali kereszthajó felől érkeztek, a gyóntatószékek mellől. Eme hangok inkább motoszkálásra emlékeztették Philipet.

    Gondolatok sora cikázott fejében. Talán egy emberi alakba bújt démon?

    Lassan haladt középen a padok között előre, maga előtt tartva pisztolyát, melyet két kézzel ragadott meg, mint a katonák. Összevont szemöldökkel közelített a kereszthajó felé, ahonnan a hangok egyre hangosabban törtek elő. Mihelyst a kereszthajó teljesen beláthatóvá vált, megkönnyebbülés szállt szívére.

    Dús, hullámos, vörösesbarna hajú fiatal nő húzta végig ujjait a gyóntatószék előtti padok tetején, miközben térdig érő csizmájának magas sarka beleakadt a padok aljának csavarjaiba – ez keltette a Philip számára furcsa hangokat.

    Amint meglátta a ruganyos mozgással előtte lépkedő gyönyörű nőt, azonnal leeresztette pisztolyát, s ajkai mosolyra húzódtak.

    – Viveca!

    – Atyám – bólintott örvendve a nő, hogy mosolya viszonzásra talált.

    – Mit keresel itt ilyenkor? – lépett közelebb Philip.

    – Gyónni jöttem – pillantott ujjai hegyére a nő, melyeket halovány por lepett.

    Philip meglepetése arcára is kiült, de nem szólt. Pap volt, így tennie kellett, amit a hívek kértek tőle.

    – Hát… Akkor tessék… – karjait a gyóntatószék felé tárta, s kabátját lerakta maga mellé a padra. Kolláréját megigazítva belépett a gyóntatószékbe, s nagyot nyelve várta, hogy szemben Viveca belépjen.

    A nő a húszas évei végén járt, közepes termetére a hófehér, rojtos, derékig érő kabát passzosan simult, gerincének vonalát követve. Fekete bőrnadrágjának szára egyenletesen csúszott bele térdig érő magassarkú csizmájába, melynek kopogása a gyóntatófülkében szakadt meg.

    Philip sóhajtott, hiszen pontosan tudta Viveca gyónásának menetét. Sóhaja nem unott lélegzetvételek sora volt, sokkal inkább szíve fájdalmának hangjai.

    A fülke rácsain keresztül látta, amint a nő lehajtott fejjel keresztet vetett, kezében egy rózsafüzérrel, amit még tőle kapott. Ekkor ő is lehajtotta fejét, és elkezdték a szent gyónás menetét.

    – Atyám, vétkeztem az én igaz Istenem ellen…

    – Hallgatlak, gyermekem. – Philip hangjában pontosan felismerhető volt, hogy tudja Viveca vétkeit.

    – Atyám, úgy érzem, Isten elfordult tőlem.

    – Isten soha senkitől nem fordul el, gyermekem. Hiszen Ő mindnyájunk atyja, Ő a mi teremtőnk.

    – Olyan ember rabolta el szívem már rég, kit az igaz Istenem nem enged hozzám. Mondja meg nekem, atyám, miért nem lehetek együtt azzal az emberrel, aki lelkemet és testemet életben tartja nap mint nap? Miért engedi Isten, hogy a gyermekei, akiket ő teremtett, így szenvedjenek? Oly nagy súly nehezedik szívemre, s oly nehéz ezzel mindennap együtt élni! Világgá kürtölöm érzésem, de napról napra rosszabbul érzem magam, mert hiányzik… Hiányzik az, hogy megérintsen, szerelmünk lángra lobbanjon, mert tudom, érzem, hogy talán viszonzásra lelhet lelkem elrejtett titka.

    – Viveca – sóhajtott Philip. – Minden Isten akarata szerint történik. Sajnos az ő akaratát nem tudjuk megmásítani.

    – Mindig ez a szent beszéd! – dühödött fel a nő. – Kurvára elegem van már abból, hogy titkolnom kell, amit irántad érzek, Philip!

    – Viveca, mi ütött beléd?

    Philip meglepetésében ránézett a nőre, de csak egy árnyat látott. Soha nem fordult még elő, hogy ennyire kikeljen magából. Mi lelte? Philip ebben a percben teljesen tanácstalan volt. Értetlenül próbálta keresni a nő pillantását, de a rácson túl sötétség uralkodott.

    Felegyenesedett, hogy távozzon a gyóntatószékből, de az ajtó többszöri próbálkozás után sem nyílt.

    A szemközti fülkéből démoni kacaj harsant fel, s árnyak kígyóztak körülöttük.

    – Tudod, atyám – szólalt meg Viveca démoni hangon, mely egyszerre volt mély és vékony, pokolian dermesztő és félelmetes. – Már túl régóta vágyom rád, túl régóta akarlak magamban érezni, s tudom, hogy te is ugyanúgy vágysz rám, ne is tagadd!

    A hang Philip számára ijesztőbb volt, mint akármelyik démoni lényé, mivel eddig dolga akadt.

    Lelke mélyén szerette volna, hogy mindez csak rossz álom legyen, csupán egy illúzió, amikor az álmatlanság játszik vele, és hogy Viveca sértetlen maradjon.

    Mivel nem tudott szabadulni a gyóntatószékből, esélyt sem látott rá, hogy magához vegye ezüsttel töltött fegyverét, avagy szenteltvizét.

    – Nem tudsz elmenekülni, Philip, már az enyém vagy! – A démon hangja egyre mélyebb lett, de az alakját nem lehetett látni.

    Árnyak sokasága vette hatalmába a gyóntatófülkét, és Philip életében először félni kezdett. Lehunyta szemeit, miközben halkan imádkozott, de a démon nem eresztette.

    – Tudom, hogy éjjelente rólam álmodsz, ahogyan magadévá teszel, ahogyan megérinted szűz testem minden vonalát, ahogyan végigsimogatsz meztelen testeddel…

    – Hagyd abba! Te nem Viveca vagy! Őrült démon, pokolból előtörő kóbor lélek, takarodj vissza a homályba, ahonnan jöttél! Mi atyánk, aki a mennyekben vagy…

    – Nem segít már rajtad az ima, atyám! Elkárhozol, mert én belelátok a fejedbe, tudom, hogy mennyire kívánsz, s mennyire akarsz!

    – Takarodj, te démon!

    – A te démonod, a te Vivecád, ki olyannyira vágyik a testedre, mint…

    – Elég volt!

    – Valld be, hogy szeretsz, s elengedem a lelked a te Istenednek! – A hang egyre ördögibbé lett, s a gyóntatószék remegése egyre erősebbé vált.

    – Hagyj békén, az én hitem tiszta!

    – A hited lehet az, atyám, de a lelked nem! A lelked az enyém, mert szeretsz! – jelent meg a férfi előtt a nő vöröslő szemekkel, éjsötét árnyakkal körülvéve, mély, dermesztő hanggal.

    – Neeem!

Webáruház készítés