Fülszöveg:
Egyszer volt, hol nem volt… és boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Legalábbis a tündérmesékben így van. De mi a helyzet a való életben, a vasfüggöny mögött, a nyolcvanas évek Magyarországán, egy szürke lakótelepen?
A könyv főhőse még alig múlt tizenhárom éves, de jól tudja, hogy az élet nem tündérmese. Az apja rég elhagyta a családot, az anyja pedig alkoholista, és egyre gyakrabban issza magát holtrészegre. A fiatal lány egyedül küszködik a súlyos családi örökséggel, a szörnyűséges kisgyermekkori emlékekkel, és az élet kilátástalanságával, összezárva egy apró lakásban az anyjával és a nővérével.
Barátai nemigen vannak, mivel a vele egykorú gyerekek idilli, vagy csupán átlagos élete semmiben nem hasonlít az övére. A tanulás már nem érdekli, és nincs lehetősége elmenekülni a reménytelenségből, így aztán fejest ugrik egy kapcsolatba egy tizennyolc éves, elkényeztetett, gazdag fiúval.
Egy idő után azonban rádöbben, hogy áldozat-szerepbe került, és megpróbál elszabadulni az anyjától és a fiújától is. Meglepő helyről érkezik a segítség: egy, az akkori időszak tipikus, hirtelen meggazdagodott vállalkozójának fiatal felesége megsajnálja, és magához veszi, hogy segítsen neki a ház körül, és vigyázzon a kisfiára.
Egy váratlan tragédia után aztán a regény főhőse összeszedi a bátorságát, szembenéz a félelmeivel, és békét hoz egy viszálytól megszaggatott családba… de nem a sajátjába.
Hol húzódnak a határok egy egészséges kapcsolatban? Hányféle abúzus létezhet, és mennyit kell elszenvednie egy védtelen gyereknek a család és a társadalom részéről, amíg felnő? Vajon milyen feszültségekkel él egy gondoskodónak tűnő család a négy fal között? Mi a szeretet, a szerelem, és mi a bántalmazás… és hogy tudná ezeket megkülönböztetni egymástól valaki, akinek nagyon hányatott sors adatott? Vajon van kiút? A regény ezeket a nehéz kérdéseket járja körül, egy zaklatott kamaszlány döbbenetesen hiteles hangján. A visszaemlékezésekkel tűzdelt szöveg engedi több oldalról körül járni a történetet, miközben az olvasó előtt élénken megjelennek a szocialista Kelet-Európa mindennapjai.
"Régebben, ha fényképész jött – általában születésnapra –, akkor lehetett választani színes és nemszínes tekercsek között; mi mindig a nemszínest választottuk, az volt az olcsóbb és a megszokott, mert minek a felesleges fakszni, úgyis tudjuk, milyen színű a fotel meg a könyvespolc, fene sem fizet ezért többet. De ez a cseresznyés szép színesben, akkor is, ha tudjuk, milyen színű a cseresznye.
Ha nem ismerném magunkat, csak a fotókat nézném, azt hihetném, hogy alapvetően boldog gyerekkorunk volt, hogy boldogok voltunk – micsoda ostoba illúzió! Ha nagy ritkán előkerült
egy fényképezőgép, automatikusan mosolyogtunk, pózoltunk, így az egész nem más, mint megcsinált pillanatok sokasága, az ünnep kikényszerített varázsa, hamisság, sőt, hazugság.
Csak addig tartott ez a gondosan kitalált, megkreált, amúgy mindenben hajszálra ránk hasonlító kirakatcsalád, amíg valaki fényképezett. Amint nem, azonnal visszaváltozott minden hétköznapivá: apánk levette az egyetlen ingjét, és lement a kocsmába, anyánk meg ordított, mert minden tennivaló a nyakába szakadt."
